Gyertya gyullad meg minden nap,
Nélküled hideg és nyugtalan.
Önmagam soha nem leszek,
Semmiben immár nem hiszek.
Elfelejtettem élni már,
Szívemben nem lesz többé nyár.

Mily csendes, s nyugodt egy hely,
Végtelen béke, s egyben, siralomhely...
Mennyi s megannyi sírhalom,
Ahol béke, s nyugalom...

Gyönyörű-szép síron nőtt, virágok,
Jelzik egy békésebb, ismeretlen világot...
Nincs gyűlölködés, nincs harag!
Béke van, csend... a gyász, marad...

Egy napon várni fogsz, s újra velem leszel,
Te leszel majd az, ki engem felemel.
Már nem sírok, látod? Elengedlek hát,
Mert tudom, hogy ott fent egy szebb világ vár!

Álmokra várok minden este,

 

De csak várok reménykedve.

 

Nem jönnek, mint ahogy Te sem

 

S a valóság súlya a legnehezebb.

 

 

 

 

 

Még mennyi szép ígéret,

Mennyi csoda, ami várt volna rá.

Nélküle nem teljesülhet soha már,

És itt maradtam én is álmok, remények nélkül. 

Rám sem várnak már ígéretek, csodák, 

Csak könnyek, kérdések és szomorúság!

 

 

 

 

 

Feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor a közeledbe érek,

már azt hiszem: most... most elértelek!

 

 

 

 

 

Álmomban mindig együtt vagyunk.

Mert az eszem tudja de a szivem elfogadni sosem fogja

Ezért mig élek ....várlak haza.

Hiányzol.
Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod.
(...)
Nehéz csönd nyomja szívemet.

Szárnyaszegett kis angyal, 
nem törődve nappallal. 
Sírok közt táncot jár. 
Tánc után egy sír felett, 
zokogva foglal helyet. 
S nem tudni mire vár. 

Pej Erika

Várlak

Várlak a hajnal derengésében 
Várlak az est sötétjében. 
Várlak, mikor hajam tépi a szél. 
Várlak, mikor a Nap útra kél. 

Várlak nyáron, várlak télen, 
Várlak fényben sötétségben, 
Várlak ébren, várlak álmomban, 
Várlak, örökkön örökké, magamban. 
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény, 
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.